Teszt: Sony VAIO Z1 – túl a csúcson

Történetem a Sony-val egészen 6 évvel ezelőttig nyúlik vissza: egy XIII. kerületi boltban sikerült akkor 180.000 Ft-ért hozzájutnom egy Sony Vaio C2Z típusú géphez, mely lévén akkor még nem létezett a Z széria, a high-end kategóriát képviselte. A szerelem kezdetét jelentő, barna színben pompázó 13 collos kis gép két évig kísérte a munkámat, mire a nászutam, illetve az azzal járó repülőút során, megsérült a kijelzője, így sajnos túladtam rajta. Ekkor már amúgy feleségemnek ilyen gépe volt, mely találkozás kevésbé sikerült sikeresre: a számára vásárolt C2S géppel egy év után több gond is akadt. Jó pár ebay-es hongkongi akksi vásárlás után úgy döntöttünk: megszabadulunk a gépektől és alkatrésznek eladjuk őket.

Az első csalódás

Felismerve tehát a lehetőséget, ekkor váltottam egy 15 collos, NS11-es gépre, mely akkor szintén jó teljesítményt kínált: Core 2-es proci, 2 GB RAM, szép kijelző: újabb két év szerelem következett. Eközben feleségem egy CW-s Sony-t vásárolt újonnan, melynek kapcsán volt szerencsénk belekóstolni a Sony hazai terméktámogatásának hiányosságaiba, mely sztori újfent megerősített abban a hitemben, miszerint tök mindegy hogy új-e a gép vagy nem, legrosszabb esetben megjavíttatja az ember egy szakival, mintsem hónapokat várjon a sokszor Indiában székelő, de legalább olcsó ügyfélszolgálatosok – és a szervizesekről ne is beszéljünk – szakértelmére.

Érthető okok miatt feleségemnél egy, a márkától való teljes elfordulás, nálam két év „büntetés” következett: HP-ra váltottam, majd családilag négyszer is megpróbáltuk a Macbook Air-t, de valamiért nem sikerült olyan jóra a váltás, mint például az iPhone-ok esetében. Tehát a büntetés kicsit vissza is csapott: a HP-nál hőre leváló videokártyák, a MacBookoknál pedig egy mintegy 50 ezer Ft-ból kisakkozott alaplaphiba volt az, amikor is elkezdtem újra nézelődni.

Apa kezdődik…

Egy 11 collos Sony Vaio TZ-vel kezdődött az új éra, melyet azt hiszem a Vateráról sikerült beújítanom 100ezer Ft körüli összegért cserébe. A TZ széria a Sony Z szériájának az elődje, mely a nem túl combos, de annál energiatakarékosabb U9600-as processzorral érkezett, és a maximum 2 GB-os memóriaállománnyal. A gyári TZ szériához képest két hack volt benne: hogy n-es wifire lett lecserélve a gyári b/g, illetve a vinyója helyett egy 64 GB-os SSD volt a háttértár, melynek köszönhetően az akkor 4 éves gép még mindig 5-6 órákat bírt. Emellett gyönyörű , mai gépeket megalázó, volt a készülék kijelzője és nagyon könnyű is volt úgy, hogy még optikai meghajtó is volt benne a szokásos netbook méretben.

Újabb év telt el, maximálisan elégedett voltam a géppel a gyári Intel videókártyán és a memórián kívül: elérkezett hát az idő, hogy a TZ és a Z széria között megjelent, igen ritka TT Vaio legyen az utód, melyet határozottan emlékszem, hogy egy Apronetes hirdetésben találtam. Az immáron SU9400-as, ultra keveset fogyasztó, ámde erősebb procival és akár – ekkor még csak 4 – 8 gigáig terjedő memóriával rendelkező utód 140 db ezresért lett az enyém. A vételt követően egy újabb vaterás kör következett: egy Lenovóból kivett, 17ezer Ft-ért vásárolt SSD-re cseréltem a vinyót, melyért újfent megkaptam a hőn áhított 5 óra pluszos akksi időt és a 35 másodperces boot időt. Megint eltelt egy év, eközben meglehetősen jó szolgáltatott tett a gép: 11 coll, hordozhatóság, 5-6 órás üzemidő, optikai meghajtó, 8 giga RAM, minden, ami csak szem szájnak ingere. Hozzáteszem, a TT-nek nem volt olyan szép a kijelzője, mint a TZ-nek, de lehet, de lehet, hogy csak az idő szépíti meg az előddel való kapcsolatot.

Aztán pár hónapja jött hozzánk a szerkesztőségbe tesztre a hazai Sonytól az új Z-s Vaio, mely igencsak megtetszett. Több oka is volt a szimpátiámnak: az egyik, az a 13 coll és a 11 coll közötti különbség, mely – lévén viszonylag kevés alkalommal cipelem a gépet – használhatóságban igencsak sokat jelent, a másik pedig nyilvánvalóan maga a teljesítmény. Ennek ellenére valahogyan nem éreztem a kényszert, hogy a maga 800 ezer Ft-os áráért bárkit is kiraboljak, úgyhogy úgy döntöttem, halk nézelődésbe kezdek az interneten és kivárom a nagy bizniszt. Nem telt el 2 hónap és egy Z21-es Vaiót sikerült kifognom, karcmentes állapotban, dokkolóval, 120ezer Ft-ért cserébe, mely egy nettó 20ezer Ft-os SSD cserével és kis memóriabővítéssel máris egy igen gyors, ámde még csak Core 2 Duo-s procis, géppé vált. 1600-as kijelző, 13 coll, 30 mp-es boot idő, körülbelül ezt akartam, ment is tovább a TT Sancimannak, aki remélem azóta is nagy megelégedésére használja azt.

Aztán eltelt mégegy hét és felbukkant az, amitől féltem. Egy i7-es, 8GB RAM-os, 2x64GB-os RAID-es SSD-s, Full HD-s Vaio Z1 az XXL PC-nél melyet meglátván úgy éreztem: igen, ő az, amire vágytam mindig is. 180 db ezres volt a gép, a „régi” 160ezerért ment tovább baráti körben, na és ez az a gép, amiről most áradozni fogok.

A gép maga

A Z1-es nem mai gép, körülbelül kettő éve jött ki a gyártósorról, ez a designban azonban aligha látszik. Az ízléses magnézium ház minden eleme végletekig letisztult, jobboldalt a DVD olvasó, a VGA csatlakozó és egy USB található rajta, baloldalt pedig minden más. Van rajta ExpressCard slot, HDMI, még 2 USB, Kensington csatlakozó, elöl pedig a kártyaolvasók és a Wifi kapcsolók kaptak helyet a gépen. Felnyitva a fedelet egyből feltűnik a kellő méretű touchpad és a nagyon kellemes nyomású billentyűzet, mely felett balra a videókártya kapcsolója található. Ez oly sok Sony-hoz hasonlóan arra hivatott, hogy amennyiben nagyobb videokártya teljesítményre lenne szükségünk, akkor az akkumulátor üzemidejéért cserébe menet közben átválthatunk és folytathatjuk ott a munkát, ahol abbahagytuk. Nagy kár, hogy a gép ezen fícsöre összeakad a Samsung CA550-es HUB-monitor driverével és gyakorlatilag összeomlik a gép, ha átkapcsolom, ezt sajnos nem vettem számításba a váltáskor.

Mint ahogyan azt sem, hogy sajnos a Z1-esnek a méregfoga az USB 3.0-as port, illetve annak hiánya, amellett, hogy a touchpad nem igazán akarja a kétujjas görgetést, a nagyítást és egyéb gesztusokat azonban viszi. Érdekes, hogy egy szoftverrel beállíthatjuk, hogy egy gomb lenyomásakor ha rárajzolunk pl. egy G betűt a touchpad-re, akkor a Google jöjjön elő, vagy egy M betűnél a Media player, tetszés szerint.

A gép teljesítménye is nagyon meggyőző, az i7es proci és a 1GB-os videókártya természetesen akadásmentesen viszi a 4k-s Youtube videókat Full HD-ben, akár a belső, akár a külső kijelzőn. Ez utóbbit tekintve azért nem árt a HDMI csatlakozás, lévén a szűk keresztmetszet ilyenkor általában a lassú USB port lehet. 4 ezer Ft-ért egyébként beszereztem már egy 3.0-ás Expresscard USB portot az iPonból, ezzel a géppel működik is, de valami összeakadás lehet, mert használat közben folyamatosan szűnnek meg a gép egyes hardverei működni, hangkártya, touchpad, stb., úgyhogy inkább nem erőltetem (a TT-vel se ment, ellenben pl. Dellekkel hibátlanul együttműködik).

Most vettem először a bátorságot, hogy SIM kártyát rakjak a laptopba: a gyári programmal beállítva elmondhatatlanul kényelmes, hogy ha nincs Wifi, akkor ugyanott a bal alsó sarokban egy kattintásra már a T-Mobile HSDPA hálózatán hasítok. Bár ez a lehetőség régebbi TT-ben is megvolt, mint lehetőség, most vettem rá külön SIM kártyát, hogy ily módon is létezzek a hétköznapokban.

Ami nagyon fontos, hogy bár használt gépet vásároltam – és ezt egyébként bátran ajánlom bárkinek -, az irodában mindig billentyűzettel használom a notit, mert így nem fényesedik el a billentyűzete, így ha egy magamfajtának 1-2 év múlva el szeretném adni, akkor állagát tekintve is egy szép gépet fogok tudni adni neki. Hordozhatóságát tekintve a horror árú gyári Vaio tokok annyira nem győzött meg, így egy kicsit túlméretezett Case Logic skin az, amiben hurcolászom a gépet, ami viszont megfelelően ki van párnázva, ezáltal nem eshetek abba a hibába, mint anno a C2Z kijelző megütődésének idején. Emellett a nem új gép vásárlása miatt a fedél természetesen – már csak a hurcolászás végett is – kicsit már viseltes, erre találtam egy igencsak elegáns megoldást, melyet minden laptop tulajdonosnak ajánlok figyelmébe: ez a Spigen.com oldal, ahol elképesztően minőségi és gyönyörű skineket lehet vásárolni többféle laptophoz, a karbontól a bőrhatásig bezárólag.

Mindemellett a 11 collról való váltás nem bekalkulált hátrányaként hadd említsem meg, hogy sajnos egy átlagos 50-es robogó gyári sisaktartójába 12 collig férnek be a gépek, így innentől marad az oldaltáska, vagy a tablet hurcolászás a belvárosi tárgyalásokra, az 50 perces odautak és a horror parkolási díjak elkerülése végett.

Hogy miért is…

Írtam meg szerelmem napi tárgyát, annak több oka is van. Az egyik azon szemlélet, mellyel napi szinten találkozom ismerőseim körében, miszerint „csak új” terméket vásárolnak, a maguk 27%-os áfatartalmával, és a „garancia” tudatával, háromszoros árakon. Történetem egyik tanulsága, hogy bár kellenek megbízható és hozzáértő szervizesek az ember közelében – és ekkor nem feltétlenül valamelyik 17 évesekből verbuválódott iPhone „szakértőkre” gondolok -, napjaink túlfogyasztásos világában bátorítok mindenkit a másodkézből való, ámde olcsóbb és ily módon talán tudatosabb vásárlásra. Jómagam 200ezer Ft felett nem adtam még notebookért és nem is tervezem, olyan ez körülbelül, mint a telefonnál a 100ezer Ft-os lélektani határ, vagy tabletnél a 60ezres: ezek azok az összegek, melyek a maximum szóba jöhetnek a számomra a kütyük vásárlásánál, legyen az új, vagy használt. A másik tanulság, hogy Sony-ból – és egyébként valamennyi márkából is – inkább vegyünk másodkézből felsőkategóriát, mint újonnan egy alsó-középkategóriás gépet, meghálálja. És még valami: régebbi gépeket nem feltétlenül kidobni, sőt: egy SSD csere, némi memóriabővítés, és egy pár ezresért már legálisan beszerezhető Windows 8-as csodákat tud tenni 3-4 éves gépekkel is…