Ha minden a tervek szerint alakul, az év végén megjelenhet a piacon az a hordozható számítógép, aminek előállítási költsége durván 100 dollár. Ezt a kezdeményezés megálmodója, az MIT Media Lab vezetője, Nicholas Negroponte még tavaly novemberben jelentette be egy Tuniszban zajló nemzetközi konferencián. A majdani kis eszközből legalább 1 millió darabot kell belőle kormányzati szinten rendelni, s a megvásárolt eszközöket az iskolás korú gyerekeknek saját tulajdonba kell adni. Negroponte tervei szerint egyébként két év alatt mintegy 10 millió darabot terveznek gyártani és értékesíteni a laptopból.
Habár a projekt mögött olyan cégek sorakoztak fel, mint a Google, az AMD és a Red Hat, egy komoly problémát nem vettek figyelembe, állítják néhányan. A dömping mennyiségben forgalomba hozni tervezett noteszgép ugyan hozzájárulhat az emberek között tátongó digitális szakadék mérsékléséhez, azonban a kis eszközök egy idő után el fognak romlani, ez pedig komoly környezeti terhelést jelenthet azokban az országokban, ahol nem igazán vannak hozzászokva az elektronikus hulladék jelenlétéhez, kezeléséhez.
Az nem kérdés, hogy a hordozható számítógép létrehozásakor felhasznált anyagok egy része problémát jelent. Gondoljunk csak a dioxinnal készült műanyagok vagy az ólom, higany alkalmazására. Az igaz, hogy egy-egy laptop esetében ezek csak igen kis mennyiséget tesznek ki, de több tízmilliós géppark esetében már igen komoly kockázati tényezővel kell számolni. Ha az ártalmas anyagok például a vízellátásba kerülnek, akkor komoly egészségkárosító hatással lehetnek közvetlenül az emberre: torzszüléseket, idegrendszeri károsodásokat és egyéb súlyos betegségeket okozhatnak.
Van megoldás
Két, az elmúlt években véghezvitt fejlesztés nyújt reményt az e-hulladék megfékezésére. Az egyik a bioplasztik, azaz a műanyagok növényi összetevőkből való előállításával létrejövő anyag. Egyik leggyakoribb változata kukoricából készül, amely ennek ellenére kellő stabilitást kínál, azaz képes megvédeni a gépházban levő elektronikus eszközöket a külvilágból érkező fizikai hatásokkal szemben. A másik, jövőbe mutató technológia a szerves polimer elektronika (organic polymer electronics – OPE), amely a szerves kémia eredményeit használja fel például a kijelzők létrehozásakor. Az OPE révén ugyanakkor létrehozható mikroprocesszor is; igaz, egyelőre „csak” 100 MHz-ig jutottak órajel tekintetében, ám az OLPC projekt terveinek ez a sebesség is bőven megfelel. Ugyanezen technológiával lehet akkumulátorokat, sőt, még energiát adó napkollektorokat is készíteni.
A fentiek sokkal környezetbarátabb megoldások, igaz, alkalmazásuk költségesebb is, mint az évek (évtizedek) óta használt anyagoké. Ezzel pedig el is érkeztünk a legnagyobb problémához, az árhoz. Az emberekre, állatokra, növényekre kevesebb megterhelést rovó technológia alkalmazása esetén biztosan magasabbra emelkednének a költségek, amit a fejlődő országok már nem tudnának/akarnának kifizetni, azaz ezzel az egész projekt meghalna. Ráadásul a szerves összetevők nem kínálnak minden problémára megoldást. A kurblihoz és a vezetékmentes hálózati csatlakozáshoz továbbra is szükség van hagyományos anyagokra, például fémekre.
Dilemma
Fel kell tenni tehát a kérdést, mi legyen az OLPC ötlettel? Halasszák el 3-4 évvel, és várjanak arra, hogy egy tisztább (és addigra már olcsó) technológiával induljon be az elmaradott országok számítógéppel való ellátása? Vagy maradjon minden az eredeti elgondolás szerint, és a szegényebb államok majd csak akkor szembesüljenek a hulladék kezelésének gondjával, költségeivel, amikor az megjelenik? Nagy dilemma, de a válasz minden bizonnyal még idén megszületik.
