Az utolsó walkman

Furcsa dolog a technikai fejlődés. Először érdeklődve nézzük a legújabb fejlesztéseket, majd vágyakozunk rá, de a termékek magas induló ára miatt kezdetben csak kevesen vásárolhatják meg. Később tömegcikké válik, beépül a hétköznapjainkba, majd lassanként úgy kopik ki, hogy észre sem vesszük. Ám amikor végleg kimúlik, elfogja az embert valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Nem a technika elavulása miatt, hanem azért, mert saját halandóságunkra ébreszt rá.

Ki ne emlékezne arra, amikor tinédzserkorunkban – az elemek töltését kímélendő – ceruzával tekertük vissza a kazettát, így spórolva órákat a walkmannek? Mennyit hallgattuk hosszú utazások alatt, amíg buszoztunk az aktuális barátnőhöz (vagy vissza), és hogy’ örültünk, amikor végre nem kellett elcipelni a magnót kedvenc számaink lejátszásához, hanem elég volt a walkman. Fiatalságunk egy darabkáját adta az a pici japán készülék.

Sétálómagnó
1979-es megjelenésekor még javában tombolt a hidegháború, a Sony viszont már akkor előre látta, hogy a zenét mindenkinek oda kell adni – vigyük, ahova akarjuk. Még ebben az évben megjelent az első hordozható lejátszó, és elindult az őrület: az emberek walkmant akartak. Ennek meg is látszik az eredménye: az elmúlt három évtizedben 220 millió készüléket adott el a japán vállalat. Végül aztán a CD-lejátszók, majd később a memórialapú MP3-lejátszók letaszították trónjáról a mágnesszalagos eszközt.

Japán médiabeszámolók szerint a vállalat most jutott el oda, hogy teljesen felhagyjon a kis eszközök kazettás változataival kapcsolatos tevékenységével. Pár hónappal korábban indult útjára az utolsó szállítmány a szigetország piacára – amikor ezek eltűnnek a boltok polcairól, akkor végleg lezárul egy korszak.

Isten veled, walkman!