Vége az olcsó nyomtatás korszakának?

Aki csak egyszer is vásárolt már nyomtatót, annak tudnia kell, hogy ezen a piacon nem a készülékekben van a nagy üzlet, hanem a működésükhöz szükséges tintapatronokban. Nem meglepő, hogy tintasugaras printert már 10 ezer forintért is lehet kapni, ugyanakkor egy-egy komplett (fekete, színes) patroncsere akár még ennél is többre kerülhet. Hasonló a helyzet a konzoloknál tapasztalható állapothoz: ott is nyomott áron adják el a hardvert a játszani vágyóknak, akik aztán a játékok borsos árán keresztül fizetik vissza az elmaradt profitot a vállalatoknak.

És ahogyan a konzoloknál a védelem kiiktatásának és a másolt játékok használatának is régre nyúló hagyományai vannak, úgy a nyomtatóknál is hasonló a szituáció. Sokan ugyanis nem hajlandóak egy belépőszíntű printer árát kiadni néhány festékpatronért, ezért vagy utángyártott tintatartályokat vásárolnak, vagy pedig feltöltik, feltöltetik a kiürült patronokat. Mindkét esetben jóval olcsóbban jönnek ki a felhasználók, mintha megvennék az eredetit, dacára annak, hogy így nem garantált a gyári tintával megszokott minőség.

A jelenség természetesen komoly negatív hatással van a nyomtatóbizniszben érdekelt vállalatok bevételeire, ezért ezek a cégek különböző trükköket próbálnak meg bevetni, hogy a felhasználókat rákényszerítsék az eredeti vásárlására. Az egyik legújabb kezdeményezés a San Francisco-i Cryptography Research Inc. (CRI) nevéhez fűződik – a vállalkozás olyan chiptechnológiát fejleszt, amellyel a tintapatronok eladására alapozó cégek megvédhetik bevételeiket. Kit Rodgers, a CRI üzleti fejlesztésekért felelős alelnöke nemrég úgy nyilatkozott, hogy a kalózkodást ugyan nem lehet megszüntetni ezzel a módszerrel sem, de szerinte komoly csapást lehet mérni a harmadik féltől származó patronok használatára.

Nem említettük még az éves szinten 60 milliárd dolláros(!) piacot érintő harmadik veszélyről: a printerek fizikai módosításáról, mely után a készülék gyakorlatilag bármilyen típusú tintával képes dolgozni. Ez, és a korábban említett praktikák összesen 3 milliárd dollárjába kerülnek minden évben a gyártóknak, vagyis az olcsó nyomtatásra vágyók a bevételeik 5 százalékát húzzák ki a zsebükből. Ilyen összegek láttán már érthetővé válik, hogy miért van értelme akár néhány tízmillió dollárt is befektetni az eredetiség védelmébe.

A CRI titkosítási eljárása során a védett adatot csak egy speciális magánkulccsal lehet feloldani. Hasonlóan működik az eljárás, mint amit a hitelkártyáknál vagy a digitális médiatartalmaknál használnak. Egyetlen biztonsági chipre van szükség, ami megakadályozza, hogy a szükséges kulccsal nem rendelkező patronokkal nyomtatni lehessen. Tulajdonképpen a CRI nem is találta fel a spanyolviaszt – hasonló megoldások már léteznek egy ideje, ám eddig nem volt túlságosan gazdaságos a gyártásuk. Az amerikai vállalat arra jött rá, hogy miként lehet a speciális előállítási eljárás helyett olcsóbb módszerekkel átültetni a gyakorlatba az elképzelést. Emellett fogadkozik, hogy visszafejthetetlen lesz a lapka titkosító működése: „Hiába látja valaki a chip mintázatának 95 százalékát, még mindig nem lesz képes feltárni, hogyan működik.” – állította Rodgers.

A technika részletes leírását – érthető módon – üzleti titokként kezeli a cég. Ha azonban sikerül megnyernie magának a nagyobb nyomtatóvállalatokat (Epson, HP, Canon stb.), akkor nem kizárt, hogy a jövőben véget ér az olcsó nyomtatás kora.