Hogyan kopott ki mellőlem a Samsung és lett mindenem Sony

Azt hiszem, az én történetem nem általános, de mindenképpen tanulságos. Akár azoknak, akik makacsul ragaszkodnak egy márka megfakult hírnevéhez, akár azoknak, akik ezt a márkanevet üzemeltetik. Mint egykori nagy Samsung fan, immár Sony laptopról, Sony telefonon megosztott interneten keresztül, Sony fényképezőgéppel készült fotókkal kiegészítve írom ezeket a sorokat. De hogyan jutottam ide? Ez benne az érdekes.

Előzetesen annyit, hogy mint tech újságíró, mindig volt alkalmam kipróbálni a piacon elérhető szinte összes készüléket, így az átlagemberrel szemben nekem többnyire tényleg a legjobb cuccaim voltak. Ár/érték szempontjából legalábbis. Ha valami érdekelt, elkértem tesztre és így olyan sosem volt, hogy zsákbamacskát vettem volna. Szerencsés élethelyzet ez (nagyjából ezért újságíróskodom), de még így is belehúztam néha egy-egy hibás konstrukcióba. Nem irigylem tehát azt, akinek a tesztek, marketinghazugságok alapján kell készüléket választani, mert sajnos kevés olyan újságíró van, aki le meri írni egy készülékről, ha szutyok. Én azért mindig törekedtem erre és ha nyíltan nem is, de a sorok között mindig közöltem valahogy, ha egy masina gáz.

Amikor a telefónia kezdődött, én is nokiás voltam. Úgy is mondhatnám, hogy mint mindenki. Sajnos a Nokia nem tartotta a lépést, így néha egy-egy próbálkozásom volt más irányokba. Volt például pár hónapig egy Sony CMD-Z1-es telefonom, imádtam. Hazánkban nem forgalmazott készülék volt, így azelőtt eladtam, mielőtt garanciális gondjaim lettek volna vele. Amikor kijött a 3210-es Nokia, az kellett nekem is. És még sok másik Nokia (2010, 8110 banán, 5110, 6110, 6150, 3210, 3310, 3330, 3650, 6310, 6230, 6230i, csak amikre így hirtelen emlékszem és főleg szolgáltatóktól, vagy használtan vásárolva), de ekkor a telefon még a telefonálásról szólt csak. Aztán amikor a telefonokon már lehetett internetezni is, a Nokia elkezdett lemaradni, így először a telefonom lett Samsung. Ez volt az SGH-Z560-as.

Mégpedig azért, mert akkoriban, 2006-ban a Samsungnak volt először mobil széles sávos készüléke elérhető áron (szolgáltatótól) Magyarországon. Imádtam, hogy a mobilinternetet egy eddig sehol nem látott sebességen élvezhetem, nem gördülnek a weboldalak, hanem bevillannak. Az e-maileket ekkor már a telefonon olvastam és nagyon sok pénzt kerestem azzal, hogy hamarabb – kvázi azonnal – megkaptam egy levelet, mint azok, akik számítógépen olvasgatták, félóránként. A telefont egyébként még 5 évig használta aztán a feleségem, kapott hideget-meleget, soha nem volt vele gond és csak azért cseréltük le, mert bejöttek az érintőképernyős mobilok. A feleségem szintén Samsungot kapott helyette akkoriban, mégpedig Androidosat.

De ne ugorjunk ennyire előre, mert bár közben eltelt néhány év, még a WinMo időszak tombolt javában éppen és a PDA-telefon párosításból egyszer csak egy olyan Windows Mobile telefonon találtam magamat, amely majdnem annyit tudott, mint előtte a PDA-m, de még telefonálni is lehetett vele. Ő volt a Mitac-MIO A701-es legendás készülék. Persze voltak hibái, de ezekkel együtt lehetett élni. Kicsit ugyan visszasírtam a problémamentes Samsung időszakot, de a Samsung akkor még nem kínált jó érintőképernyős telefont. Okostelefont legalább is nem.

Mivel MIO nem kicsit idegesített a Windows Mobile késései miatt (a felvevő gomb megnyomása után csak hosszú másodpercekkel lehetett beszélni), körülnéztem az alternatívák iránt és ekkor találkoztam először Sony termékkel, a Sony-Ericsson P1i személyében. Boldog egy év következett, hihetetlen akkuidőkkel és érintőképernyős Symbiannal, de felröppent a hír, hogy a telefonon szolgálatot teljesítő Symbian UIQ operációs rendszer fejlesztése leáll, így gyorsan eladtam, mielőtt eladhatatlanná vált volna. Sajnos az UIQ valóban leállt, pedig sokkal jobb volt, mint a Nokia által erőltetett S60. Mondjuk az is megbukott, de csúnyán…

Szerencsémre pont ekkor jelent meg a Samsung az Omnia i900-as telefonjával, amely megint legendás készülék lett. Egész kis közösség alakult e köré a telefon köré, kegyetlenül szét lehetett tuningolni és a hardver már akkoriban olyan erős volt, legalábbis a szoftverhez illesztésben, amihez hasonló élményt csak mára kezdenek elérni a gyártók. WinMo létére tökéletes szolgálatot tett majdnem két éven keresztül és ha nem jön az Android, a mai napig megvan. De jött az Android, így kénytelen voltam megint körülnézni a piacon. Abban az időben egyetlen normális, 1 GHz–es órajellel rendelkező készülék volt, a HTC Desire, amelyet aranyáron, a magyarországi megjelenés előtt 3 héttel hozattam meg magamnak. Tökéletes telefon volt és úgy látszott, hogy itt véget is ér a kapcsolatom a Samsunggal. Legalábbis telefonos szinten. Hogy mi volt a PC-kkel?

A számítástechnikával mint szinte mindenki, én is először az asztali PC-ken ismerkedtem meg. Az első gépem egy SX20-as procival szerelt “erőgép” volt, 20 megahertzen ketyegett, 40 megás vinyón tárolta a Dune 2000 mentéseimet. A hosszú röghöz, illetve asztalhoz kötés után a szabadság egy Fujitsu-Siemens Amilo Pro laptop formájában köszöntött be, ezt az óriást cipeltem magammal nagyjából egy évig. A mai napig jó szolgálatot teljesít unokatesóm műhelyében, vele végzi az autó-diagnosztikai vizsgálatokat. Én csak azért adtam el, mert kisebbre vágytam. Volt utána egy Lenovóm, de ebben az időben jelentek meg a tabletek, így hamar rájöttem, hogy egy lapos tábla ugyanazt az élményt és szolgáltatást tudja nyújtani, mint egy netbook. A húgomnak átadtam a netbookot és beruháztam egy Samsung Galaxy TAB-ra, az első 7 colosra. Imádtam, mert az analóg kimenetén keresztül tudtam vele PowerPoint vetítéseket csinálni, hónapokig vele tanítottam. Igaz, a kábelt 9000, azaz kilenc-ezer forintért vettem meg hozzá…

Ebben az időszakban nem volt laptopom, mert nem kellett. A Galaxy TAB imádható volt, mert elfért a kabátom zsebében, így táskát nem is hordtam magammal akkoriban. Aztán úgy hozta a sors, hogy mindenképpen kellett vegyek egy laptopot, mert sokat kellett gépeljek, így a TAB vált feleslegessé. El is adtam, mélyen áron alul. A tablet vásárlásnál a szempont az olcsóság volt, így lett megint Lenovóm, kis teljesítménnyel, de beépített 3G modemmel. Amire kellett, arra jó volt. Mi volt a fényképezőgépekkel?

Közben a fényképezőgépes életem is felfejlődött, kénytelen voltam választani magamnak agy jobb bridge gépet, mert néha termékeket kellett fotózzak, ez akkoriban kompakt géppel nem ment. Így volt több Panasonic-om, egy Olympus UZ-m is, de utáltam őket, mert külön táskát kellett magammal vinni miattuk. Nagyon vártam, hogy a kompakt gépek elérjék azt a fejlettségi szintet amivel már le merem cserélni a bridge gépemet. Ezt a szintet a Samsung lépte meg először, mégpedig a WB650-es modellel. Imádtam, hogy kicsi és mégis van benne normális zoom és imádtam, hogy GPS koordinátával látja el a fotóimat, így tudom, hol készültek. Még térkép is volt benne.

Az első döbbenet akkor következett, amikor egy kirándulás után a fotók egy része nem volt meg. Az történt ugyanis, hogy hibás firmware miatt a Samsung WB650 néha hibázott és így egy-két fotót nem mentett el. Én pedig az ilyet nem viselem el. Hiába mondták a szervizben, hogy a hibát a firmware frissítés kiküszöbölte, másnap eladtam a készüléket mélyen áron alul és azóta is megelégedéssel használja egy barátom. Neki egy fotója sem tűnt el soha, de nálam a bizalom ha meginog, nem nagyon állítható vissza. Mi lett helyette? Hamarosan elmesélem.

Térjünk vissza a telefóniához! Valahol ott hagytam abba, hogy HTC Desire készülék boldog tulajdonosa lettem. A boldogság hamar elmúlt, mert az első héten lepattant egy kis darab az előlapból, pedig nem ejtettem le, nem ütöttem neki semminek. Festési hiba… Nézegettem pár hónapig, de minden telefonálásnál és minden esetben amikor rá kellett nézzek a telefonra, majd megölt a méreg. Az idegesség akkor fokozódott, amikor a telefon elkezdte dobálni a memória eltelítődése miatt a diskfull üzeneteket, a HTC ugyanis kicsit alul méretezte a készülék telepítésre szánt memóriáját. Közben kijött a Samsung Galaxy S, amely szuper videólejátszási, szuper fényképezési és videókészítési képességekkel ámított. Nem csak engem, hiszen a Galaxy S talán még az Omniánál is népszerűbb volt, hihetetlen eladási számokat produkált a Samsungnak. Boldog voltam vele én is. Lehetett vele jó fotókat készíteni, de mindenképpen kellett egy fényképezőgép az eladott WB650 helyett.

Az új fényképezőgépem megvásárlása úgy zajlott, hogy „csak benéztem” az egyik nagy elektronikai áruházba és a polcok között felfigyeltem egy Sony masinára. Gondoltam, úgysem veszem meg, mert hülye azért nem vagyok. Azért megnézegettem, interneten ízlelgettem az adatait és azt láttam, hogy nemcsak GPS-es, hanem iránytűs is, így a fényképezés helye mellé beírja az irányát is. Trúvéj! Gondoltam, de jó lenne, ha nem Sony lenne, mert sajnos a Sony gépek akkoriban csak memory stickre dolgoztak, amely nem volt kompatibilis sem a telefonommal, sem a laptopom olvasójával. Az eladó felvilágosított, hogy ez a Sony – a DSC-HX9V-ről beszélünk – bizony már fogadja a sima SD kártyát is. Meg is vettem még akkor, ott…

A mai napig használom nagy megelégedettséggel, mert olyan fotókat lehet vele készíteni, amelyek egy nagyobb bridge, vagy tükörreflexes gépnek is a becsületére válnának. Nagyon jók az automatikus funkciói is, így a családban bárki, fotózási előképzettség nélkül is tudja használni, közben ha kicsit művészkedni akar azt ember, bele is tud nyúlkálni a beállításokba. Nem volt még – és nem is nagyon lesz – olyan fotózási feladat, amelyet nem tudtam volna megoldani vele. Mindez zsebméretben és úgy, hogy a fotó készítésének helye és iránya is benne van az EXIF fájlban. Eszem ágában sincs eladni, csak ha kijön a Sony egy ugyanilyennel, vízálló kivitelben. Így lett tehát Sony fényképezőgépem, Ő nyitotta meg a sort.

Laptop fronton is alakultak a dolgok, mert volt nálam egy 9-es sorozatú Samsung tesztelésre és már majdnem meg is vettem, de szerencsére időben rádöbbentem, hogy csak HDMI kimenet van rajta. Sajnos 2012-2013-ban a kivetítők nagy része még analóg, 21 pines bemenettel rendelkezik, így nem tudtam volna használni. Ha van is a kivetítőkön HDMI bemenet, általában a plafonra vannak csavarozva és az analóg bemenet van levezetve az előadó pulpitusra, vagy tanári asztalra. A HDMI kábelek ráadásul vastagok, semmi kedvem nem volt cipelni ezeket magammal. Vehettem volna átalakítót, de azoknál meg leesik a képből néhány ezer pixel a széleken, így a jól összelőtt PPT-k nagyon csúnyán tudnak megjelenni. Így hiába tetszett a 9-es sorozatú Samsung vékonysága és extravagáns kinézete, valamint az erős hardver és a gyors SSD háttértár, végül nem vettem meg. Nagyon jól tettem.

Helyette – milyen az élet – egy Sony Vaio került a képbe. Arra lettem ugyanis figyelmes, hogy kollégám egy 20×30 centiméteres,  nem egészen 2 centiméter vastag gépet püföl úgy, hogy közben a saját kijelzőjén és még másik két monitoron is dolgozik vele. Mert van neki HDMI és VGA kimenete is és simán elkezel három monitort egyszerre. Ez volt a Sony Vaio VGN-TT11VN, az újabb szerelem. A készülék használt, de hibátlan és 100 ezresért olyan laptopot kaptam, amit újban, félmilláért nehezen engedhettem volna meg magamnak. Ráadásul a vinyót egy SSD-re sikerült cserélni, így a rendszer is villámgyorsan betöltődik, nameg az üzemidő is megugrott egy kicsit. Az i3-as proci mindent elvisz, 5-6 órákat dolgozom vele akkumulátorról és a japánok ebbe a vastagságba még egy optikai meghatót is beletettek valahogy. Soha más laptopom nem lesz, csak Vaio, ebben most nagyon biztos vagyok. Így a fényképezőgép után már a laptopomon is Sony felirat villog.

Térjünk vissza a mobiltelefonhoz, hiszen a Samsung időközben kijött az Galaxy S II-es modellel, amelynél azóta sem csináltak jobb telefont. Ebben a méretben verhetetlen, szép és megbízhatóan dolgozik jelenleg a húgomnál. Csak azért cseréltem le, mert végre készült olyan okostelefon, amely képernyőméretében már megüti az egykori PDA-m méretét és nem mellesleg tollat is adtak hozzá. Ez volt a Galaxy Note, mégpedig az első. Szintén külföldről hozattam, a magyar megjelenés előtt 2 héttel. Boldog is voltam vele, amíg az egyik frissítésnél a Samsung el nem rontotta az üzemidejét. Mivel innentől kezdve nem bírta ki az egy munkanapot sem és a gyártó azóta sem, azaz egy éve nem javította ezt a hibáját, így délutén 4-5 körül rendre lemerült, még szolid használat mellett is, megint kellett nézzek helyette valamit. Ekkor jött ki a Note II-es, amely tesztelésre járt nálam és nálam is maradt. Tökéletes telefon és a Samsung soha többet nem fog csinálni még csak hasonlót sem. Ahogy mostanság a dolgokhoz állnak…

A Note II-es akkukirály. Brutális terhelés mellett is kibírja az egy napot, átlagos terhelés mellett kettőt is. Nem is lett volna vele bajom, ha el nem romlik két hónap múlva, pont karácsony előtt és nem csücsül a Samsung Prémium szolgáltatása keretén belül egy hónapot egy buhera KFT-nél, akiket a Samsung a hivatalos szervizének nevez. A Samsung prémium szolgáltatásáról legendákat lehet hallani, hogyaszongya kijönnek és 20 perc alatt megjavítják a készüléket, de velem az történt, hogy csak 3 nap múlva kaptam időpontot, nem jöttek ki a megígért napon, nem voltak elérhetőek sem aznap, sem másnap telefonon és végül személyesen kellett kimennem Budaörsre a szervizbe. Cserekészüléket nem adtak, egy hónapig volt náluk a készülék és még csak elnézést sem kértek végül.

A történet részletesebben ide kattintva elolvasható. Ezzel még nincs vége a megpróbáltatásoknak, hiszen alig 2 hónap múlva újra elromlott és ekkor sem jöttek ki érte és ekkor is 2 hétig üdült Budaörsön. Ráadásul amikor visszakaptam, recsegett-ropogott a ház, így kénytelen voltam beadni megint egy szervizbe, hogy rakják össze rendesen. Mivel a javítás során igencsak megingott a bizalmam a márkában, már ekkor elhatároztam, hogy a következő telefonom lehetőleg nem Samsung lesz.

Nagyban segített a döntést meghozni az, hogy a Samsung az S IV-esbe Qualcomm processzort tett és Magyarországon nem tette elérhetővé az Octa processzoros, változatot. Az S IV nem sikerült jól, a nálam járt darab akadt és nagyon csúnya képeket csinált. Volt alkalmam beszélni a Samsung magyarországi marketing képviselőjével is, akinek vázoltam, hogy ha Qualcomm processzoros gépre vágynék, van a piacon nem egy olyan. A válasz az volt, hogy döntsek belátásom szerint. Közben volt nálam tesztelésre – egyidőben az S IV-essel – a HTC One is, amelyben ugyanaz a 600-as Snapdragon processzor sokkal jobban teljesített. Emellett fémházas, szuperjó előlapi sztereó hangszórókkal szerelték és még olcsóbb is volt egy jó húszassal. Ha akkor kellett volna telefont vegyek, inkább a HTC-t vettem volna. Az a baj, hogy a nagy képernyőt könnyű volt megszokni, így a HTC One nekem kicsi. Se előtte, sem azóta nem láttam hasonló minőségű telefont.

A Note II-es után szinte biztos volt, hogy csak ekkora, vagy nagyobb kijelzővel szerelt telefon lehet az utód, de az is biztos volt, hogy ha egy lesz, ami nem Samsung, hát azt fogom megvenni. Közben kijött a Samsung Galaxy Note III-as is és ahogy az várható volt, megint Qualcomm processzorral szerelt változat jött Magyarországra. Így aztán a döntés könnyű volt: ugyanaz a processzor, nagyobb kijelző, vízálló kivitel és véletlenül még Sony is? Na, ez a Sony Xperia Z ultra. Azt se felejtsük ki a képletből, hogy a Galaxy Note III-ast 240 magyar ezresért ígérték és igaz, hogy szürke importból beszerezhető 170 ezres körül is, de még ez is 25 ezressel több, mint amit az Xperia Z ultráért elkérnek.

Így lett tehát a telefonom is Sony, amelyről hamarosan alapos teszttel jelentkezem. Addig csak annyit, hogy az Ultra név nem túlzás, nyugodtan hívhatnák Non Plus Ultrának is. És hiába ultra, nem oldódik a vízben. 🙂

Tanulságot ígértem. Hát mi is a tanulság? Nos, ha egy cég innovatív és normálisan bánik a vevőivel, akkor a vevő megmarad a márkánál. Ha viszont egy cég elkezdi elbízni magát – mondhatni, elpofátlanodni – és túlárazni a készülékeit, majd sorra olyan termékekkel jön ki, amelyeknél a megjelenés pillanatában van jobb és olcsóbb, akkor a marketingmaszlag nem elég ahhoz, hogy a vevőket megtartsa. Ha mindehhez az after sales, így például a szervizhálózat elhanyagolása társul, az még több csalódott ügyfelet fog eredményezni. Persze lehet szerezni újabb vevőket is, akik talán majd vesznek ezt-azt. Ennél szerintem jobb az elégedett, visszajáró ügyfél, aki éves szinten elkölti a maga kis százezreit. Egy párhuzamos univerzumban nekem Samsung laptopom, Samsung fényképezőgépem és Samsung telefonom van. Mert abban a párhuzamos univerzumban a Samsung megmaradt ugyanannak az innovatív, dinamikus, vevőközpontú, szimpatikus cégnek, amelyik volt az ezredfordulón.

Azt is meg szeretném jegyezni, hogy egy mega-giga vállalatnál csak a növekedés elfogadható, a stagnálás már bukást jelent. A Samsung esetében az S III átlagos, az S IV átlagos és az Note III is átlagos készülék és csak a gyártó neve adja el ezeket. Ahogy a vevők rájönnek, hogy be vannak csapva, mert jobbat is vehetnek olcsóbban, el fognak pártolni. Csak idő kérdése, hogy ne csak a geekek lássák ezt, hanem az átlag ember is rájöjjön. Hogy csalnak a tesztszoftverekkel, hogy a szervizhálózat valójában egy buherakáefté, amelyik mucsaröcsögén, egy fehérneműs hangár egyik részében sufnituningol. Meg lehet nézni a Google Mapsen, van róluk utcakép. Ez a Prémium szolgáltatás…

Számos példa van arra is, hogy óriásvállalatok buknak bele rossz döntésekbe és azt már bátran mondhatjuk, hogy a legnagyobb vállalat is csak egy-két rossz döntést visel el. A második-harmadik végzetes. A Samsung meghozott egy rossz döntést, amikor elkezdte a Qualcomm processzorokat beletenni a készülékeibe, és ezt a döntést súlyosbította, amikor nem csak a low-end, azaz az alsó kategóriás telefonokba, hanem a high-end készülékeibe, azaz a zászlóshajókba is olyan processzort tett, amivel a konkurenciának több tapasztalata van, így ugyanabból a processzorból többet hoz ki. A második rossz döntés az lesz, ha tényleg lecserélik a Samsung médiaelemeket konkurens gyártók alkatrészeire, így például Sony kamerát tesznek a csúcskészülékekbe. Vajon melyik lesz jobb: Samsung telefon Sony kamerával, vagy Sony telefon Sony kamerával? És melyik lesz olcsóbb?

A kedves olvasót is arra tudom biztatni, hogy csak azért, mert valamire rá van ragasztva egy matrica, ne fizessen többet, mint amit a termék a matrica alatt megér. Ne fizessen olyan szolgáltatásokért, amelyek nem léteznek. Érdemes körülnézni és érdemes lépni. Ha kell, másik irányba. Ne higgyenek a marketingmaszlagnak sem, könnyű felismerni a bullshit-generátorral megírt szövegeket. Ugye senki nem hiszi el azt, hogy valami “varázslatosan kényelmes”, vagy hogy “mindent az elképzeléseidnek megfelelően jelenít meg, így gyerekjátékká teszi a jegyzetelést”. Ezekért a mondatokért fizetjük a súlyos ezreket, feleslegesen…