Elhunyt a távirányító atyja

Több ezer új találmányt jegyeztek már be (vagy loptak el), és ezek közül számtalan meg is érte világszintű alkalmazását, ám egyedül egy maroknyi apróság vált a korszerű élet legfontosabb árucikkévé. A távíró, a telefon, a villanykörte, a rádió mind olyan áttörések, amelyek meghatározták jelen kultúránkat, ám egy, ami valóban a modern életvitel egyik alapmértékének számít, kerül minden nap a kezünk ügyébe, és ez a tévé távirányító.

Robert Adler, aki a televízió távvezérlő berendezésének drótnélküli változatát tökéletesítette, 93 éves korában hunyt el az Idaho állambeli Boise-ban. 1913-ban született Bécsben, pályafutása során 180 találmányát szabadalmaztatták, beleértve az érintőképernyő technológiát is. 1941-től kezdődően hat évtizedet töltött a Zenith Electronics kutató részlegénél. Bár 1979-ben nyugdíjba vonult, a ´99-es LG-beolvadásig a vállalat tanácsadójaként tevékenykedett. Mint ismeretes, a Zenith volt az utolsó eredeti amerikai televíziógyártó.

A tévé távirányító megalkotása nem csak Adler nevéhez fűződik: kollégájával, Eugene Polley-val közösen írtak történelmet. A Zenith először a korai ötvenes években a „Lazy Bones” kifejlesztésével próbált a lusta felhasználók kedvére tenni. Az eszközzel nem csak csatornát lehetett váltani, hanem ki-be kapcsolgatni is lehetett a készüléket. A kábel azonban sok kellemetlenséggel járt, ráadásul potenciális veszélyforrást is jelentett a felhasználók számára azáltal, hogy keresztülfutott a szobán. 1955-ben dobta a vállalat piacra a „Flashmatic” drótnélküli távirányítóját, mely alapvetően egy fénysugárral adott jeleket a televízió dobozának sarkán található fotocellának. Ez a fejlesztést tökéletesítésre szorult, mivel a dohányzóasztal lapjáról visszaverődő sugár is képes volt átkapcsolni a tévét. Adler újítása már nagyfrekvenciájú hang segítségével kommunikált a tévével. A kezdeti ultrahangos eszköz kifejezetten mechanikusan működött, az alumínium rudak generálták a jól ismert kattogó hangot. A hatvanas években Adler továbbdolgozott a technológián, és előrukkolt egy olyan távirányítóval, amely elektronikus úton hozta létre az ultrahangos jeleket. Ez a megoldás vagy húsz évig megállta a helyét, egészen a nyolcvanas évekig, amikor megjelent az infravörös rendszer.